A mai mindennapi, de közel sem átlagos fazonunk Sleki, akire néhány évvel ezelőtt egymagára lehetett volna egy komplett valóságshow-t alapozni.

 

Sleki Ózdon lakott hivatalosan, és több alkalommal mesélt érdekességeket arról a városról. Ezekbe az anekdotákba most nem akarnék belemenni, de mégis van egy, amit kiemelnék: elmondása szerint egy szép nap éppen egy kétes hírű lakótelepen repesztett a piros Zastavájával (na jó, ez a szülei kocsija volt), amikor az egyik emeletes ház nyolcadik szintjének egyik ablakába tévedt a tekintete, ahonnan egy igen furcsa pofa pásztázta a környéket. Mint hamarosan kiderült, ez a furcsa arc nem egy emberhez tartozott, hanem egész pontosan egy lóhoz, aki az emeleti ablakon kinézve vizslatta az utcán zajló eseményeket. Felénk is megszokott jelenség, hogy a panelházak ablakaiból néhányan hosszú órákat eltöltve igyekeznek követni a mindennapi történéseket, nálunk azonban ez leginkább az idősebb nénikékre jellemző, úgy néz ki, Slekiék felé – amennyiben igaz volt a meséje – ez főként a lovak privilégiuma.

 

Mint már utaltam rá, Slekiéknek egy piros Zastavája volt, ő pedig több alkalommal ezzel az autócsodával repesztett le a tőle kb. 170 km-re található főiskolára. Egyszer beültem mellé az említett járműbe és – mivel sok legendát hallottam Sleki vezetési stílusáról – rendes jogkövető állampolgárként elkezdtem bekötni magamat az ülésbe. Azaz, csak kezdtem volna, hiszen az övvel még semmi gond nem volt, csak éppen nem volt hova bekapcsolni, az alkalmatosság helyén csupán egy törött csonkot találtam. Megkérdeztem Slekit, hogy most mi legyen, erre kijelentette, hogy azt nem kell bekapcsolni. Nos, rendben, elindultunk, néhány méter megtétele után pedig eljött mellettünk egy tűzpiros Ferrari, ami gyakorlatilag vörös posztót varázsolt Sleki szemei elé. „Legyorsulom, b.zm.g!” – kiáltott fel és padlóig nyomva a gázt – lakótelepen! – utánaeredt. Szerencsére a piros lámpa kb. 50 méter múlva megfogta mind Slekit, mind pedig a Ferrarit. A két kocsi beállt egymás mellé, Sleki haverom bal kezét lazán a kormányon lógatta, jobb kezével a sebességváltót szorongatta, a valamilyen újság mellé kapott reklámcélú tangapapucsot viselő jobb lábával pedig elszántan túráztatta a Zastava mind az 55 lovas motorját, és kis téglalap alakú szemüveglencséi mögül úgy nézett át a Ferrari vezetőjére, ahogy a Scorpions bandájának sofőre bámulta Danny Zukot Kenickie autójában, mielőtt összecsaptak egymással. A lámpa zöldre váltott, Sleki odalépett a Yugo-nak, a rivális pedig Indulj!-t parancsolt a Ferrari kb. 3,4 literes motorjának… Sleki első mondata, néhány másodperccel később, a következőképp hangzott: „Hova tűnt ez a szemét?”. Biztos valamelyik háztetőre, mondtam neki, Sleki viszont nem adta fel, eldöntötte, hogy ő bizony befogja ezt a vele nyilván totálisan egyenrangú ellenfelet. Innentől egy ózdi Marcus Grönholmként kerülgette a gyanútlan autósokat, de ismét nem sokáig, ugyanis a Ferrari továbbra sem volt a horizonton, a hátul ülő haverunk pedig halálfélelemre kezdett panaszkodni, így Sleki inkább visszavett normál utazótempóra.

 

A már említett tangapapucs Sleki mindennapos öltözékének komoly részét képezte, általában persze csak a kollégiumban viselte, nyáron simán, télen pedig zoknival. Egyszer valaki meg is kérdezte tőle, hogy kívülre, vagy belülre húzza-e hozzá a zoknit, ő természetesen belülre húzta, ezzel a megjelenésével pedig eséllyel nevezhetett be az ötödik Tini Nindzsa Teknőc szerepére. A sok használattól a szegény papucs egy idő után megadta magát, a lábujjfogó rész elvált a talptól, így alkalmatlan lett a viselésre. Azaz, csak lett volna, hiszen Sleki barátunk egy gombostűvel felülkerekedett a problémán, a pacsker tehát ismét használatra kész volt, csak a szőnyeggel borított felületek jelentettek néha kisebb problémát.

 

Sleki kollégista mindennapjai sem éppen a szokásos mederben teltek, több alkalommal kapott például szobatársával együtt figyelmeztetést a szobában uralkodó irtózatos rendetlenség okán. Való igaz, ha bement hozzájuk az ember, nem talált egy fél fenéknek elég ülőfelületet sem, ahol teljes biztonsággal megpihenhetett volna. Egy alkalommal már előre szóltak nekik, hogy ellenőrzés lesz, a szobájukban pedig természetesen olyan rend és tisztaság uralkodott, mint 1943 februárjában, Sztálingrádban. Mit tesz ilyenkor a normális ember? Megpróbál gyorsan tenni a káosz ellen. És mit tesz a Sleki és társa közhasznú társaság? Kerít két nagy plédet, meg két asztalterítőt, némi törülközőt és letakarja az asztalt, az ágyat, a székeket. A szoba rövid idő alatt úgy nézett ki, mint a filmekben a főhős 10 éve elhagyott lakása, ahol poros lepedők borítanak mindent, még a milliós értékű versenyzongorát is. A cél szentesíti az eszközt, Slekiéket nem rúgták ki a kollégiumból.

 

A srácnak a szófordulatai sem voltak éppen átlagosak. A hétköznapi életben a telefon felvétele után használandó általános kifejezés, a „Hallo, tessék!” Sleki nyelvén – némileg agresszív hanghordozással - így hangzott: „Na, mi a f.sz van?”. Ez a mondat akkor sem hangzott másképp, amikor Slekit az édes apukája hívta. Egy alkalommal fültanúja voltam egy ilyen beszélgetésnek, a Faterja éppen nem találta a srác pornófilmjeit az otthoni gépen, ő viszont nem szándékozott neki megmondani ezek pontos helyét. Na, de nézzük tovább, a „jó, rendben, oké, stb.” szavak helyett Sleki leginkább a „Zsír!” kifejezést használta. Egy alkalommal például az egyik áruházban kérdezte meg az alkalmazotti gárda egyik tagját, hogy ha visszavisszük az üres üvegeket, mi történik. „Kapunk ezért valami papírt, vagy bizonylatot?”. „Igen, és azt le tudják vásárolni!”. „Zsír!”. Most mindenki azt gondolhatja, nem vall valami óriási tájékozottságra ilyeneket megkérdezni… pontosan így van, Slekinek voltak néminemű hiányosságai, több téren is. Egy alkalommal például a vizsga előtt álló haverját faggatta: „Tűkön ülsz már, mi?”. És így folytatta, magát dicsérve: „Micsoda mondást tudok, mi?! Csak kár, hogy nem tudom, mi a franc lehet az a tűk…”.

 

Sleki már normalizálódott, komoly kapcsolata van és felelős beosztása egy cégnél, de bizonyosan maradtak benne nem hétköznapi vonások. Mára befejezem, remélem, senki nem ült tűkön, hogy vége legyen már!