Mostanság a politikai hadszíntéren és így a mindennapjaink során is egyre gyakrabban szóba kerül a nyugdíjak, nyugdíjasok kérdésköre. Ebbe a témába az alábbi cikkben természetesen nem kívánunk belefolyni, az oldal tematikájához hűen mi csupán a nyugdíjasokat, mint mindennapi embereket vesszük górcső alá, néhány sajátosságukkal, szeszélyükkel és furcsaságukkal.

 

Az általános jelenséget valószínűleg mindenki ismeri, ha máshonnan nem, a reggeli, illetve délutáni tömegközlekedési időszakból, hiszen sokuknak általában pont akkor támad sürgős dolga (pl. átmenni a város túloldalán levő piacra), amikor a dolgozó emberek munkába, a diákok pedig iskolába mennek. Az ülőhelyet persze néha enyhébb, néha erősebb célozgatással kitaktikázzák maguknak és sikeresen elfoglalják az utasok elől, akik havonta megveszik a méregdrága bérletüket, vagy esetleg kifizetik a teljes árat a jegyükért. (Képzeljük el ugyanis, hogy létezik olyan csodaország, ahol arra is jut a költségvertésből, hogy a 65 év felettiek mindenféle térítés nélkül szeljék át az országot a különböző tömegközlekedési eszközökkel. A mesebeli birodalom Békakirálya kifejezetten szereti ezt a modellt és nem óhajtja megbolygatni az egyik legnagyobb szavazóbázisát az idős lakosok pénztárcáját némi utazási hozzájárulással. A 60 évesen tűzoltóautókra felmászó reaktivált munkavállalók képe már vélhetőleg máshogy fest a rajzlapján… de hagyjuk ezt a futóhomokos terepet!) A hangosabbja egyáltalán nem veszi észre, hogy a csendesen, szerényen ácsorgó nénikéknek, vagy bácsikáknak sokkal szívesebben átadja az ember a helyét, mint a szatyrukkal hadonászó, már a tömegközlekedési eszköz elejétől következetesen hőbörgő személyeknek. A helyük elfoglalása után a beszédesebbje megszólítja a mellette helyet foglaló útitársat és – annak érdeklődését figyelmen kívül hagyva – mesél az életéről, az unokáiról, a férjéről… jobb esetben, rosszabb esetben jön az „Ezek a mai fiatalok, bezzeg az én koromban!” szöveg. Persze, az itt felsorolt észrevételek nem mindenkire jellemzők, de akinek nem otthonkája, úgysem veszi magára. Az általánosítások elkerülése végett, a következőkben jöjjön néhány konkrét esettanulmány.

 

Unoka elkíséri a nagymamát az orvosi rendelőbe, hiszen a mama már nem igazán képes autót vezetni, illetve kocsija sincs, tömegközlekedni pedig – legalábbis az unoka felé ezt kommunikálja – már ugyancsak nem teszi lehetővé az egészségügyi állapota. Megérkeznek a rendelőbe, leülnek, és várnak, hogy sorra kerüljenek. Fél óra eltelik, ami alatt két beteg fordul meg az orvosi szobában, a nagymama pedig gyors statisztikai és matematikai számításokat követően arra jut, hogy neki nincs kedve és ideje kivárni az előtte levő kb. tucat embert. Stratégiát vált hát, mereven figyeli a rendelő ajtaját, és amikor az kinyílik, a rossz lábú nagymama egy már-már a hangsebesség határát súroló kilövést hajt végre saját és úgy viharzik be az orvosi rendelőbe, hogy a gyorsaságát látva Usain Bolt szégyenében egy hétig nem mozdulna ki valamelyik finomszeszgyár raktárából. Ezt követően a nagymama egymaga bent tölt vagy fél órát, mialatt odakinn lincshangulat alakul ki, unokája pedig megesküszik magában, hogy legközelebb mobil kordonokat és néhány állig felfegyverzett deszantost is visz magával a rendelőbe. Aztán kinyílik az ajtó, a mama pedig újra a régi, a kilincsen támaszkodva integeti magához a komoly tömegverekedést hajszál híján megúszó unokát, hogy őt élő járókeretnek használva hagyja el a rendelőintézetet.

 

A helyzet és az alany más, a helyszín még mindig a rendelőintézet. Egy Mike Tyson toleranciaküszöbével megáldott nénike érkezik a háziorvoshoz, és már ránézésre rengetegnek találja az ott várakozó 10-12 embert. Beáll az ajtóba és megkérdezi, hogy vannak-e bent a doktor úrnál, hiszen ő hű, meg ha… Az ott ácsorgó, valószínűleg munkaidő után érkező és sorukat kiváró illetők igent válaszolnak, amire a néni előadja, hogy ő mentőt akar intézni a háziorvossal. Hú, ez komolyan hangzik, de nem annyira hihetően, ezért, amikor kijönnek az orvostól, a nénike helyett a soron következő megy be a rendelőbe. A nénike persze nem adja fel, ott toporog az ajtóban, majd, mikor a bent levő beteggel együtt az asszisztens is kijön, a néni meghallja a nap kulcsmondatát: „Akik csak receptért jöttek, jöjjenek!”. A nénike azonnal a küldöttség élére áll, érdekes módon, akkor már szó sincs mentőről, és beviharzik az orvoshoz, ahonnan aztán fél óráig ki sem jön. Nyilván ennyi időre szükség van a mentőt és a gyógyszereket lerendezni.

 

Nyugdíjas nénike rendszeresen elmélyül az egyes áruházak és élelmiszerboltok akciós katalógusaiban és egy nap örömmel tapasztalja, hogy az egyik bolt nagyon vad akciózásba kezdett a parizer terén. Azonnal felhívja a lányát és megkéri, hogy ha legközelebb arra jár, ugorjon be neki némi párizsiért, egész pontosan 1,5 kilogrammért, méghozzá szeletben. A lányának természetesen nem az a legfőbb dolga, hogy átgondolja ezeket a kéréseket, így csak felírja magának a rendelést, aztán legközelebb vásárláskor, a pultnál veszi elő a listát. Mikor közli az eladóval, hogy mennyi párizsit szeretne és hogyan, ő visszakérdez, hogy biztos-e ebben a 1,5 kiló, szeletre vágott áruban. A lány is némileg abszurdnak érzi a kérést, ezért felhívja a mamát, aki majdnem felháborodottan megerősíti, hogy igen, ő szeletben kéri a párizsit. Hogy még ezzel is neki legyen dolga? Na, nem!

 

A tömegközlekedésről már volt szó, nézzük, mi történik, ha egy nyugdíjas a volán mögé ül. Alanyunknak egy kék Trabant 601-ese volt, és bizony úgy ragaszkodott ehhez a típushoz, mint – első virágzásakor – Michael Schumacher a Ferrarihoz. A néni keresztül-kasul bejárta az országot a kis kék csodájával, és persze mindenhol csodájára jártak a vezetési stílusának, főleg, akik látták őt egy parkolóhelyről kitolatni. A kuplungot induláskor csupán leheletnyire engedte fel, a gázpedált ugyanakkor padlóig nyomta, melynek következtében a szegény 601S disznóvágást megszégyenítően visító motorral tette meg mindazt a három méter, ami a tolatáshoz szükségeltetett, a környékbeli többi autós pedig gyorsan felkapcsolta a ködlámpát, hogy lássanak valamit az óriási kékesszürke füstfelhőben. Jó, hogy akkor még nem létezett Terrolelhárítási Központ, hiszen feltehetőleg azonnal kivezényeltek volna a helyszínre néhány osztagot - a látszat alapján jogosan és megalapozottan - a lakosság elleni komoly gáztámadást feltételezve.

 

Azt hiszem, mindannyian nagyon örülnénk, ha többségében laza, vidám, és élettel teli nyugdíjasokkal lennénk körülvéve. Egy nyaralás alkalmával volt szerencsénk egy ilyen hölgybe botlani, aki a kishajó tetejére állva irányította hangosan a teknőslest vezető görög matrózokat, majd megálláskor ugyanazokra a sziklákra mászott fel, és ugrott belőlük a tengerbe, ahova sok feleannyi idős fiatal alig mert felkapaszkodni.

 

A példák, még egyszer leírom, konkrét eseteket írnak le, tehát semmi esetre sem kívántam velük általánosítani. Minden nyugdíjasnak jó egészséget, minél több boldog évet kívánok!