Középiskolánál maradva a továbbiakban Jutka néniről emlékeznék meg, aki egy nem éppen fontos - mondjuk inkább tölteléknek - tantárgyat tanított nekünk. Ahogy ez sok esetben lenni szokott, ez a tantárgy töltelék mivoltától függetlenül nagyon keményen számon lett kérve, Jutka néni szó szerint várt vissza minden, általa leadott információt, különös tekintettel a zárójelben levő mondatokra. Persze, a dolgozatírás sem a szokott mederben ment, Jutka néni kb. 5-10 perc késéssel jelent meg, majd elkezdte mindenki padját tüzetesen átnézni, némi, az asztal tetejét betöltő lőfegyver felfedezése érdekében. A segédanyag kutatásból kifolyólag ismét tíz perccel megrövidült a gondolkodásra és írásra jutó időnk, Jutka néni pedig a tüzetes vizsgálatot követően elmondta, melyik feladatnál pontosan mit vár el (még 5 perc mínusz), majd végre-valahára, a papírok kiosztása után, el lehetett kezdeni a munkát… egészen óra vége előtt öt percig, ugyanis Jutka néni akkor már elkezdte összeszedni az irományokat. Könnyen el lehet tehát gondolni, milyen oddsokkal indult neki a dolgozatírásnak az a tanuló, aki ötöst, vagy négyest célzott be magának… Jutka néni osztályozás terén is rendhagyónak mondható módszereket alkalmazott. Év vége felé közeledve, egy alkalommal – mindenféle előrejelzés nélkül – közölte az egyik tanulójával, hogy kettes és hármas között áll, így felelnie kell a hármasért, akkor és azonnal. A srác persze inkább úgy döntött, nem kér a villamosszékből és kijelentette, hogy ő a kettes érdemjegyet megfelelőnek érzi. Jutka néni persze, mint kiderült, nem egy opcióként kínálta a tanulónak, hogy felelHET a hármasért, hanem felszólította a bizonyításra és mivel a diák ezt megtagadta, bekönyvelt neki egy elégtelent. Ezt követően – mintegy mellékesen – megjegyezte, hogy a következő órán már a kettesért kell számot adnia a tudásából.

 

Általános-, és középiskola után evezzünk kicsit át a felsőoktatásba.

Zárthelyi dolgozatírás, körmölő és becsülettel puskázó diákokkal. A ZH-t írató tanárnő egyszer csak sasszemmel kiszúrja, hogy az egyik hölgy, ráadásul az első padban, nem megengedett eszközt használ, amelyet a jobb tenyerével takar el. A tanárnő lassú, de célirányos léptekkel azonnal a lány elé helyezi át székhelyét, majd Szűz Mária pózt felvéve, szótlanul, megáll előtte. A hölgynek persze esze ágában sincs felemelni a Bűnös Jobbot, bal kezével próbál hát természetesen viselkedni. Vágó István módjára az állát vakarássza, haját túrogatja, miközben látszatra erősen gondolkodik, illetve – a teljes külszín érdekében – valamit számológépén is pötyög. A tanárnő persze nem kapkodja el a kivégzést, kerek húsz percen át ácsorog a hölgy előtt, majd miután az összes balkezes figurát háromszor végignézi, megkéri, hogy legyen szíves, emelje fel a jobb kezét…

 

A főiskola egyik legjelentősebb és legnagyobb szaktekintélynek számító tanára, nem tudom, milyen okból kifolyólag, de sajnos csupán egy kézzel volt kénytelen élni az életét. Sokszor, sok helyen olvasni, hogy ezek az emberek micsoda, számunkra elképzelhetetlen dolgokat képesek megtenni egyetlen kéz használatával. Így volt ezzel az említett tanár úr is, akinek – óriási szakmai tudásán kívül – vezetési stílusa jelentette a legendáriumát. Az elbeszélések szerint nem egy fogyatékosoknak készített, hanem egy teljesen hétköznapi, manuális váltóval rendelkező autót vezetett, ami önmagában is csodának számít, de ezt ő még tetézte is, hiszen menet közben sok esetben még nyugodtan telefonált is, és általában olyan sebességgel közlekedett, hogy az utcán csak a porfelhőt és a kondenzcsíkot látták utána. Mielőtt valaki azt gondolná, soha, senki nem látta a tanár urat, hogy a karórájához beszélt volna, és nem is egy fekete Pontiac volt az autója.

 

Előbbi tanár úr egy alkalommal szigorlatoztatott, az egyik ifjú kollégájával együtt. A fiatal tanárról tudni kell, hogy óriási tudással és intelligenciával rendelkezett, ám nem vetette meg az alkoholt (egy alkalommal, az egyik buliban láttam őt, amint a farmerja farzsebéből húz elő egy gömbölyded unicumos üveget) és igazából az öltözködés iránti érzéke sem volt a legkifinomultabb. Bandi a szigorlatra sem vitte túlzásba a kiöltözést, egy egyszerű fehér pólóban és mindig hordott kopott farmerjában állított be a számonkérésre. Az idős tanár úr természetszerűleg ezt nem nézte jó szemmel és megkérte ifjú kollégáját, hogy ennél azért ünnepélyesebb öltözékben jelenjék meg. Bandi hazaszaladt, majd 20 perc múltán visszatért szigorlatoztatni… méghozzá frakkban. „Bandikám, Bandikám, azért ennyire mégsem kellett volna…” – mondta az öreg a fejét csóválva.

 

Az iskolapados történetek ezzel a végéhez értek, de csupán számomra, hiszen gondolom, mindenkinek van 1-2 hasonló sztori a tarsolyában.