Ha a medence széléről ugrálunk, vagy a kötélen ücsörgünk, ránk fütyülnek, ha futunk a medence síkos partján, figyelmeztetnek, hogy ebből akár sérülés lehet, és ha a vízben gondunk támad, akár ki is mentenek bennünket. Persze, nem minden úszómester a Baywatch sorozatból kiugrott piros nadrágos, narancssárgára barnult, szálkásra gyúrt, Mitch Buchannon-féle hiperérzékeny, sírós szemű és szájú szakember, legalábbis kis hazánkban biztosan nem ez a jellemző. Ők is ugyanolyan hétköznapi emberek, mint mindenki más, kisebb-nagyobb gyengeségekkel és persze erősségekkel.

 

Mai alanyunk, nevezzük Kázmér bának, még az előző rendszer égisze alatt kezdte az úszómesteri munkát, topográfiai szempontból remek helyen, hiszen az uszoda vonzáskörzetében akkoriban két remek krimó is funkcionált. Gyakran előfordult hát, hogy Kázmér bá kiment szétnézni az uszoda körül, aztán fél óra múlva, többszörös lépéshibával tarkított, leginkább az EKG-ra emlékeztető vonalon tért vissza munkahelyére. Sok esetben megtörtént, hogy Kázmér bá bizony belefáradt a sok munkába, illetve valószínűleg az előbb említett túrákba, és míg a gyerekek tanári felügyelettel a medencében úszkáltak, ő békésen hortyogott az úszómesteri kabinban. Egyszer-egyszer Kázmér bácsit még az úszóedző helyettesítésére vonatkozó feladattal is megbízták. A gyerekek átöltöztek, bevonultak a medencetérbe és zavartan állapították meg, hogy nincs, aki levezényelje az aznapi tréninget. Aztán mikor szétnéztek rájöttek, hogy mégis megvan az erre alkalmas személy, csak éppen csukott szemmel végzett horkolási tevékenységet művel a kabinjában. Igen, elég komolyan bekezdett a szemhéja belső felének figyelésébe, hiszen arra sem sikerült felpillantania, hogy a következő egy órában az uszodában elszabadult egy enyhébb pokol, a gyerekek játszottak, labdáztak, ugráltak a vízben, mindent megtettek, hogy felverjék Kázmér bát, mint a tejszínhabot, rá azonban semmi hatással nem volt az igyekezetük. A legszebb eset talán az volt, mikor a helyi televízió kiment az uszodát filmezni, Kázmér bá pedig éppen a szabadtéri medencénél teljesített szolgálatot. A felvételen utólag jól látható volt, ahogy az úszómesteri bódéban a szolgálatban levő szakember fehér sityakja kicsit oldalra és kicsit lefelé fittyed… vélhetően Kázmér bá éppen a sípját kereste.

 

Kázmér bá egyébiránt nem szerette a rendszabályokat és a kötöttségeket. Egy alkalommal feljebbvalója betrappolt az uszodába és nagy hanggal figyelmeztette Kázmér bát és néhány társát, hogy munkaidőben felejtsék el a toroköblögetést, máskülönben kénytelen lesz némi fegyelmivel meglepni őket. A barázdált arcú mester természetesen nem hagyta ezt annyiban és a következőt mondta felettesének: „Akkor adjá’ magadnak is, Öreg! Te beszélsz nekünk? Te mennyit iszol? Többet, mint mi itt összesen!”. A beszélgetés következményei már a múlt homályába vesznek, annyit lehet csak tudni, hogy Kázmér bá nem kapott fegyelmit, sőt, még jó néhány évig a helyén maradt és zavartalanul bonyolította túráit.

 

Kázmér bácsi fia a helyi triatlon szövetséget erősítette olyannyira, hogy egy idő után az Egyesület egy akkor nagyon drágának és modernnek számító versenybiciklivel is felszerelte őt. Emberünk a rendszeresen ismétlődő egyik „szomjas vagyok” ciklusa alkalmával úgy döntött, hogy messze van neki az italbolt és inkább valami eszközzel megy odáig. A használandó közlekedési alkalmatosság természetesen azonnal adta magát, Kázmér bá tehát felpattant fia hiper-szuper egyesületi bringájára és meg sem állt a törzshelyéig, a már említett uszoda melletti krimóig. Míg Kázmér bá odabenn ápolgatta a szomjúságtól már kaktuszra emlékeztető torkát, az egyik triatlonedző éppen arra tévedt és a kocsma mellett, a rozsdás kemping bringák és tanyabike-ok között meglátta a mindenféle biciklizár nélkül szomorkodó egyesületi versenybiciklit…

 

Mesterünk, ha éppen minden a helyén volt nála és persze ő is a helyén volt, nagy lelkiismerettel végezte munkáját és igyekezett vasfegyelmet tartani az uszodába járó gyerkőcök között. Az ifjak természetesen soha nem rohannak a szomszédba némi turpisságért, egy alkalommal például egyik társuk táskáját sikerült nekik felhajítaniuk az uszoda tetejére. A sértett persze nem tudott mit tenni, felmászott a batyujáért, ám mire leért, bajtársai már sehol nem voltak, ellenben a koncepciós pert tervezgető Kázmér bával, aki egyenesen rá szegezte tekintetét és feltette neki a kérdést: „Mit mászká’sz a tetőn???”. „Öööö, feldobták a táskámat…”. PUFF! Kázmér bá egy akkora maflást lezavart szegény gyerkőcnek, hogy az attól kezdve fél óráig a szárazföldön gyakorolta a bukó fordulókkal járó életérzést. Az uszoda tetején egyértelműen veszélyes volt mászkálni, mindazonáltal Kázmér bától sem volt szép, hogy nem volt kíváncsi a gyermek védőbeszédére.

 

Edzői munkájára már a fentiekben röviden kitértünk, ám természetesen nem minden alkalommal aludta végig a tréningeket, ha formában volt, nagyon is kemény kiképzésnek vetette alá a fejlődni vágyó nebulókat. Egyszer például kijelentette az éppen csak szárnyaikat bontogató vidéki kis csapat tanulóinak, hogy addig nem mennek haza, amíg az országos csúcsot meg nem ússzák 50 méter gyorson. A próba természetesen nem teljesült, Kázmér bá pedig egy idő után megunta és kijelentette: „Hát, ha ti erre sem vagytok hajlandóak, akkor akár haza is mehetünk…”.

 

Egyszer úgy adódott, hogy emberünket kérték fel, legyen az úszócsapat kísérője egy hétvégi verseny alkalmával. A kis tábor kivonult hát reggel a megbeszélt helyre, ahol elvileg fel kellett, hogy vegye őket a megrendelt autóbusz, ami azonban csak nem akart megérkezni. Mint utóbb kiderült, a környéken történt egy vasúti baleset, amihez szükség volt minden fellelhető járműre, ez pedig természetesen prioritást élvezett az úszóversennyel szemben. Kázmér bá egyszer csak felsóhajtott: „Na, itt ma má’ nem jön busz! Menjünk szépen haza!”. A gyerekek persze elindultak hazafelé, Kázmér bá pedig elköszönt tőlük és lekanyarodott egy olyan épület felé, ahol némileg oltani tudja az őt akkor már nagyon erősen kínzó szomjúságot…

 

A teljesség kedvéért el kell mondani az azóta már elhunyt Kázmér báról, hogy egy remek szakember volt, aki a mindennapok alkalmával általában maximálisan ellátta feladatait, az ő kezei alatt az uszoda mindig rendben volt, a gyerekek pedig nagyon kedvelték őt. Sajnos azonban, mint sok más embernél, az alkohol nála is belerondított ebbe a képbe, olyannyira, hogy a végén az életét is elvette tőle.