Mint átlagos magyar állampolgárok, 16 éves korunkig mindannyian tankötelesek vagyunk, ami kb. 9 év tanulást jelent mindenki életében. Ennyi idő alatt természetesen rengeteg embert ismerünk meg, és különösen megmaradnak emlékeinkben a tanulói pályánkat egyengető pedagógusok, a maguk rém-, jó-, vagy egyéb tetteivel. Ezekből következzen most egy csokornyi.
 
Az első ilyen emlékem egy Jóska bácsi nevű tanárral kapcsolatos, aki akkoriban kezdte a pályáját, és hát szerette az erejét és a változatosan variált vulgáris kifejezéseit a 8-10 éves, alsó tagozatos diákokon fitogtatni. Egy alkalommal éppen szokás szerint ökrözött, hülyézett egy diákot, azonban nagy szerencsétlenségére a tanuló szintén annak az iskolának a padjait koptató nővére arra járt, és kihallotta a teremből ezeket a szép szavakat. Otthon el is mesélte édesapjának, akinek olyan arcberendezése és arcszőrzet motívuma volt, hogy az Al-Kaida a fényképes jelentkezési lapját látva is simán taggá fogadta volna, alkatra pedig kb. egy 2/3-adnyi Bob Sappet tisztelhettünk a személyében. Nos, ez a rendkívül bizalomgerjesztő apuka a történetet hallva megüzente a kb. váltósúlyú Józsi bácsinak, hogy amennyiben még egyszer ilyen szinten figyelmen kívül hagy néhány alapvető társadalmi együttélési normát, ő is ezt fogja tenni, és úgy átmaszkírozza az arcát, hogy a gyerekek utána a tanóráján nem az iskolában, hanem egy harmadik típusú találkozáson fogják érezni magukat. Józsi bácsi ezután furcsa mód megtért és jelentősen visszavett addigi egyéniségéből.
 
Következő szereplőnk az azóta már elhunyt Margit néni, aki gyakorlatilag minden, az ex-középiskolásokkal folytatott beszélgetés során szóba kerül. A később szóba kerülő Jutka nénivel ellentétben ő lobogó, fehér köpenyében minden órakezdés előtt egy perccel már átviharzott a folyosón, amit a benne lévő élő és élettelen orgánumokkal együtt egy pillanat alatt kővé fagyasztott. Az óra kezdetét jelző csengő munkája még véget sem ért, mire a tanóra már el is kezdődött, a tanteremben levők pedig megbizonyosodhattak róla, milyen lehetett azelőtt néhány évtizeddel egy kihallgatás a Prinz Albrecht Strasse 8. szám alatt található épületben. Az órák rosszabb esetben feleltetéssel, kevésbé rosszabb esetben keresztkérdésekkel kezdődtek, az előbbi érdemjegyre, az utóbbi pluszra, vagy mínuszra ment. Előbbit Margit néni általában puha hegyű ceruzával, végtelenül finoman, két már-már láthatatlan vonallal jegyezte be, utóbbinál viszont már tollat használt és azt az egy rövid vonalat – a jelet megfelelően kihangsúlyozva - kb. 10-szer átsatírozta, úgy, hogy sokszor még a tanári asztalon is nyoma maradt. A vonatkozó törvények szerint öt darab mínusz tett ki egy elégtelent (és öt plusz egy ötöst, bár ez annyira volt gyakori, mint Bobby Ewing gonosz tettei a Dallasban), de ettől a gyakorlatban sokszor el lehetett térni. Például, ha valaki megkapta a negyedik mínuszát, akkor Margit néni – puszta jóindulatból – beírt neki még egyet, hogy az illetőnek így összejöjjön egy egyesre való és a legközelebbi órán már tiszta lappal induljon.
A felelések már máshogy néztek ki, ott nem voltak menekülőutak, alaposan le kellett húzni a fejünket, hiszen meglehetősen alacsonyan repkedtek a szőlőkarók. Emlékszem egy felelésre, Margit néni kifejezetten rossz hangulatban érkezett az órára, mérges arccal leült és elkezdte a naplót vizslatni. Gyermekem születése előtt, a terhesség időszakában az orvos gyakran mutatta meg a kisded szívhangját, ami akkor még jóval gyorsabb, mint egy már megszületett emberé, hiszen az anyaméhben a négy helyett még csak három szívkamrát használunk. Mikor ezt hallgattam, beugrott, hogy honnan volt ismerős az a szívhang, hát Margit néni óráiról, egész pontosan a felelés előtti és alatti percekből. Margit néni tehát lassan susogtatta a napló lapjait, néha visszalapozott, nekünk úgy tűnt, minden oldalt legalább fél óráig bogarászik, néztük is türelmetlenül az óráinkat, hátha valami csoda folytán eltelt vagy 48 perc az órából… néztük az ajtót, hátha valaki beront, hogy bombariadó van és azonnal el kell hagyni az épületet… néztük az asztalra alkotott irkafirkákat, minél lejjebb szorítva az állkapcsunkat, nehogy véletlenül Margit néni bennünket szúrjon ki… leszállt egy légy az asztalra, a környékbeli 4-5 padban ülő diákok mindegyike úgy nézte, mintha legalábbis egy zöld leguán tévedt volna ide valahonnan a trópusokról…
 
A rendkívül fülsüketítő csendet végül Margit néni hangja törte meg, aki határozottan közölte az egyik srác nevét. A diák előtt, abban a tizenhárom másodpercben, mialatt kocsonyaként remegő lábaival fel tudott állni, lepergett a teljes addigi élete, majd egy krétabánya színét az arcára véve várta az ítéletet. A srác csupán kb. két percig tudta védeni a Margit néni kérdés-golyószórójából érkező töltényeket, majd csúnyán elvérzett. Újabb felelő következett, egy lány, akihez a következő kérdést címezték: „Mikor játszódik Brecht: Kurázsi mama című alkotása?”. A felelő, rövid habozás után ezt válaszolta: „Aaaa.. ’30-as évek beli háborúban!”. Margit néni erre a válaszra a teremben található összes oxigént a saját tüdejébe szívta, feje akkorára dagadt, hogy az igazgatónő Marutija elbújhatott mellette, a hirtelen 20 liter vérrel elöntött szemgolyóit pedig úgy forgatta, mint Buga Jakab a karikásostort. „Miiiikooor????” – tört ki belőle valahonnan egészen mélyről, a meglehetősen balsejtelmű viszontkérdés. A lány – immár jóval határozatlanabbul - megismételte a választ, amire én azt hittem, hogy a harmadik világháború kitörését fogja mindjárt előidézni. Hidrogénbomba helyett azonban csak egy egyes repült, méghozzá a felelő neve mellé, a naplóba, és mire feleszméltünk, már az előbbi lány padtársán volt a sor, hogy megkísérelje a lehetetlent, vagyis valahogy, véletlenül valami görbületet tartalmazó érdemjegyet kikaparni ebből a futóhomokból. Ő már tudta a helyes választ, vagyis a Harmincéves háborút, sőt, Margit néni 4-5 további kérdésére is megfelelt. A tanárnő ekkor hirtelen fegyvernemet váltott és utasította a tanulót, hogy hozza ki a füzeteit, ellenőrzésre. Azt tudni kell, hogy Margit néninél kétféle füzetet kellett vezetni, volt egy piszkozat, amit órán írt az ember, majd otthon ezt kötelező volt szépen átmásolni az ún. tisztázat füzetbe. Margit néni elmerülten lapozgatta a lányzó tisztázat füzetét, majd megkérdezte tőle, hogy XY anyagrész hol található. „Hát, az még nincs átmásolva a piszkozatból…” – hangzott a válasz, ami egyben az ítéletet is megszülte, hiszen ilyen súlyos bűnt sajnos csak egyféle érdemjeggyel lehet honorálni. A fentebb említett légy időközben boldogan repkedett az osztályteremben, majd – szerencsétlenségére – úgy döntött, megejt egy pihenőt, méghozzá a tanárnő asztalán. Margit néni összes aznapi haragja benne volt abban a kézéllel kivitelezett csapásban, amivel a szerencsétlen kis védtelen légyre lesújtott. Hozzáteszem, a kis rovar valószínűleg akkor sem éli túl ezt az ökológiai katasztrófát, ha nem az ütés epicentrumában tartózkodik, hiszen számára még az ütés keltette lökéshullám is halálos volt.
 
Folytatása következik!

A bejegyzés trackback címe:

https://mindennapiember.blog.hu/api/trackback/id/tr642982341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása